Mindig is szerettem hallgatni nagymamáim történeteit, a családomról szóló izgalmas sztorikat, szívesen ültem a társaságukban, amikor meséltek egymásnak. Úgy éreztem, ezek a történetek összekötnek, és nem csak az egy családon belül élőket, de teljesen idegen embereket is. Én is szerettem volna történeteket megosztani, amit majd mások is megosztanak egymással, és így egy közösség válik belőlünk.

Az ELTE-n kreatív írást tanultam, filmesztétikát, kritikaírást. Ekkor még csak antológiákban, hangoskönyvekben, az egyetemi újságban publikáltam. Közben grafikai és festészeti kiállításaim nyíltak, performanszokat rendeztem. Már ekkor érdekelt a különböző művészeti- és tudományágak ötvözése, egymásba olvasztása egy komplexebb befogadói élményért. Mert mindenki más, és én olyan könyveket szerettem volna írni, ahol a képekben gondolkodót, a romantikust, a filozófust, a pszichológia iránt érdeklődőket, a fejlődésben lévőket, a már megállapodottakat, fiatalokat és időseket egyaránt meg tudok érinteni. Ezért tanultam képi kifejezéspszichológiát, forgatókönyvírást, komplex művészetterápiát, elmélyítettem a jungi pszichológiai ismereteimet. Ezért mellőzöm a konkrétumokat a történeteimben, és ezért igyekszem az egyedi helyett a szimbolikus és univerzális lényeget megjeleníteni. Nálam egy komplexus, egy lelki folyamat a történet, ami minden ember lelki fejlődésében megjelenik, kisebb-nagyobb intenzitással. Ahol van egy elakadás, ott kezdődik a történet.